BACK




1.Túros Eszter mûvészettörténész megnyitó méltatása egy nemrégi kiállításon

Dénes Albert: 2.Az imagináció nyelve, kép- és élményszerûsége.
3.Alapvetõ szellem, a kereszténység.



Túros Eszter mûvészettörténész megnyitó beszéde egy nemrégi kiállításon

Dénes Albert a nehezebbik utat választja, a közlésnek azt a módját, amely, a maga gondolatiságában tisztán képi, képnyelvi. A valamivel közérthetõbb szavak helyett a képek nyelvén szólal meg. Azt gondolnánk, hogy ez természetes, hiszen festészeti munkákról van szó, de mivel gondolkodásunk nyelvi, elsõsorban beszélt nyelvi, elég nehéz eltekintenünk ettõl. Dénes Albert már alkotásainak tematikáját illetõen is olyan nyelvi (képnyelvi) síkon mozog, melynek alkotórészei egyáltalán nem egyértelmûek. Bonyolultságukból adódóan pedig zavarbaejtöek. Távol esnek a szavak világától. Az értelmezés nehézsége, azt hiszem, a szerzõ szemléletmódjából, a kép fogalmának értelmezésébõl adódik. Eszerint gondolkodásunk képi, képnyelvi is. Ez a megközelítés festõmûvészre vall, aki számára a gondolatok képként is artikulálódhatnak. Nyilván számunkra is, csak kevésbé hangsúlyosan. A kép a szellemben van, innen vetül a világra, amely mint retrospekciós felület funkcionál. Ez a tiszta képi nyelv, melynek dinamikáját elsosorban a színbeli történések garantálják, számunkra, beszédhez szokottak számára, csak különös odafigyeléssel sejthetõ meg. A szerzõnek nincs különösebben szüksége mankókra, a konkrétumok, a konkrét, ember teremtette valóságelemek, pontosabban világelemek kapaszkodóira. Festészete szellemi festészet. A képek, melyeket a fesmény-médiumok tesznek számunkra is láthatókká, szellemi történések, képnyelven fogalmazva szín-események. Nincsenek rögzült jelentések. A mozgás, a szellem mûködése elsõbbrendû. Mindez, a festészet nyelvén a színek összetettségébõl, az ecsetvonások változó dinamikájából, a festékrétegek vastagságának eltéréseibõl olvasható le. Dénes Albert elosõrban a ráció embere, bár alkotásaiból kizárhatatlanok az érzések és idõnként az ösztön, a gesztus is belopja magát. Képeseményei mindenek elõtt azonban komoly szellemi erõfeszítések, amelyeknek, ha idõt szakítunk rájuk, ha hajlandóak vagyunk az elidõzésre, mi is részesei, esetleg vitapartnerei lehetünk. A festménnyé vált képek a valóság részei, a valóság alkotó elemei, általuk tágulhat a horizont. Absztrakt, ám esemény teli tiszta alkotásokat láthatunk, olyan festményeket, melyek erõt sugároznak és maximális odafigyelésrõl, koncentrációról tanúskodnak, nem tûrve meg a lazítást, a kiengedést és ugyanezt követelik a nézõktõl is. Reflexiók, önreflexiók, amelyek lényegi kérdéseke vonatkoznak. Gondolati történések, melyek képpé, színekké, általuk pedig formákká artikulálódnak. Az alkotások nem adnak fogódzót, nem segítik a nézõt, de nem is ez a funkciójuk. Tudatosságot, komoly erõfeszítéseket követelnek vagy legalábbis olyan intuíciót, amely által megsejthetõ, megérezhetõ, jelentésekkel látható el ez az összetett színvilág, ezek a szellemi történések.




Az imagináció nyelve, kép- és élményszerûsége.

Dénes Albert


Metafizikailag tudjuk, hogy az életünket, a sorsunkat imaginációnk alakítja. Nézzük csak meg ezt az állítást, vizsgáljuk meg, mit tudunk felfejteni belõle. Elõször is mit jelent, hogy metafizikailag? Hajlamosak vagyunk a metafizika kapcsán arra gondolni, hogy az mindigis valami túliságot jelent, valami olyanra utal, amit csak gondolatilag, szellemileg, mentálisan tudunk megragadni. Még Guénon is úgy értelmezte a metafizikát, amely túl van azon, amit itt megélhetünk mindennapi életünkben. A metafizika valójában nem csak gondolatilag megragadható túliságot fejez ki, hanem teljesen magába tudja venni a mindennapi élet összes megnyilvánulását. Magába is foglalja mindigis, csakhogy mi egy vagy több sajátos tudati beállítódás folytán nem így fogjuk fel, vagyis hajlamosak vagyunk a metafizikait és a nem-metafizikait túlságosan durva felosztásban alkalmazni a valóságra. A testszerûség, a tényszerûség, a konkrét alakot és megnyilvánulás-módot öltés mind-mind a metafizikum által áthatottak, még a tárgyszerûség is, amelyet oly gyakran anyaginak nevezve kiszakítunk a maga metafizikumából. Azt is lehetne mondani, hogy csak a metafizikai valóság létezik, csakhogy ez a maga belsõ szellemi rendje szerint létezik, amelyet ha nem ennek megfelelõen fogunk fel, akkor keletkezik olyan zavar, olyan megbontott létegység, olyan feltöredezés és kifordítottság, érthetetlenség és homály, mint amilyent az emberiségnek volt módja megtapasztalni nem csak az elmúlt idõk során, hanem amit a mai napon is megél. Nem az a helyes felosztás, hogy metafizikai és nem metafizikai. Csak metafizikai van és amit nem-metafizikainak élünk meg, az a metafizikai rend belsõ szellemi törvényszerûségeinek az általunk való megszegésébõl ered. Mi a helyzet a tanulmányt nyító elsõ állítás második részével, hogy a sorsunkat az imaginációnk alakítja? Az imagináció egy olyan spirituális természetû szerve az embernek, ahol a tudat, a tudattalan, az érzékelés, a tapasztalat, a gondolkodás, a mentális tartalmak, az érzelmek, az emlékek, a képzetek találkoznak és kölcsönhatásba lépnek egymással. De ugyanez az imagináció az is, amely a testtel számunkra nagyon érdekes kapcsolatban áll. Sokan még a spirituális tanokkal foglalkozók közül is leértékelik a testet, azt tartva errõl, hogy csak durva anyagi burok. Hát nem éppen így van. Ugyanezt a tévedést követik el a felszín és a mélység viszonylatában, de ez egy más téma. Itt most az a fontos, hogy felismerjük, vagy legalább képzelõ- és megértõerõinket kissé a szokásosnál jobban munkába téve rálássunk, hogy a test mélyen át van hatva a metafizikai vonásokkal, olyannyira, hogy ha ezeket kivonnánk belõle, maga a test is eltûnne. Mindez nem mond ellent az empirikus, objektív, tudományos ismereteknek, vannak sejtek, molekulák, erek, idegek, szövetek, van anyagcsere, vannak neuronális hálózatok s még sok-sok más, a testet felépítõ anatómiai és fiziológiai összetevõk. Én magáról a testszerûség metafizikumáról beszéltem, mintegy eloszlatni próbálván azt a kõvé keményedett nézetet, hogy a test par excellence nem-metafizikai elem, csak burok stb. Tehát az imaginációnak, mint az ember metafizikai, spirituális szervének komoly köze van a testhez, de a valóság tárgyi, tényszerû tartományaihoz is. Az imagináció mivel olyan metafizikai szervünk, ahol a valóság összes megnyilvánulása találkozik- gondolom, ezt nem kell különösebben magyaráznom- egyben olyan lényegi, primordiális, alapvetõ és centrális fontossággal bír, amely minden továbbit meghatároz- felépítést, beállítódásokat, sors-szekezetet. Egyben az események, a történések öntõformája is, de nem csak úgy mint egy merev öntõforma, hanem úgy, hogy az imaginációban összejött tartalmak jellegük szerint áthatnak, átszõnek eseményeket, tapasztalatokat, helyzeteket, állapotokat. Az elõzõ tanulmányban, amelynek a Tennitudás elõkészítése címet adtam, a sorsalakítás lehetõségét és kikerülhetetlen szükségszerûségét említettem már. Most részletesebben belemegyek technikainak nevezhetõ szempontokba. A technikait persze úgy értve, hogy ez személyesen végrehajtott mûveletek lehetséges módjaként jön szóba. Amennyiben az elõbb tisztáztuk, hogy a valóság teljes egészében metafizikai, úgy most az imaginációt is hozzáadhatjuk eme állítás érvényességi köréhez. Minden imagináció. Vigyázat, mert ez nem egy tény-megállapító mondat, hanem mûveleti mondat. Úgyhogy senkinek sem kell hamarjában ellenbizonyítékok után keresgélnie, mert nem azt mondtam ahogy objektíve így van vagy nincs, hanem azt, ahogyan lennie kell a megfelelõ mûveleti beállítódás esetén. Ebben az értelemben és ezen a realizációs terepen minden imagináció. Csakhogy. És itt jön egy probléma. Ugyanis, nem abban áll az ember mûveleti lehetõsége a sorsa, az élete, a lénye alakítására vonatkozóan, hogy minden imagináció, hanem abban, hogy tud bánni az imaginációval. Van az emberben egy olyan szellemi-metafizikai kvalitás, amely az imaginációval képes mûveleteket végezni. Ez az, ami minket érdekel. Hogy ez a kvalitás mennyire van elmerülve az imaginációban és mennyire nem, mit sem változtat annak igazságán, hogy ilyen megkülönböztetett kvalitás van és ha komoly mûveletet akarunk végezni, akkor eme kvalitással kell azonosítani magunkat. Minden esetben az imagináció állítja elõ a valaki által megélt valóság összállapotát. Olyan embernél is, aki életében imaginációról, metafizikáról sem hallott soha. Azonban, ha nincs tudomásunk az imaginációról és annak tulajdonságairól és fõleg, ha nem kezdjük megismerni, hogy miképpen kell bánni az imaginációval, akkor az úgy mûködik, mint egy vezetõ nélkül maradt jármû. Mégsem teljesen így, mert mindenkibe szorult valamennyi spontán metafizikai tudás, amolyan ráérzés- vagy intuíciószerûen és legalább a végzetes ütközéseket el tudja kerülni úgy, ahogy. Az, hogy az imagináció hozza össze úgy a valóságunkat, ahogyan összehozza, az egy kikerülhetetlen metafizikai tény, végsõ és megcáfolhatatlan igazság. Tagadni, ellenbizonyítani lehet, de fölösleges. Sokkal jobb, ha inkább az után kutatunk, hogy mit tehetünk mi, akik az imaginációra vonatkozó mûveleti nyelvet elég gõgicsélve beszéljük és nem igazán vagyunk a helyzetek urai. Azt, hogy mindenkinek van imaginációja valamint azt, hogy minden imagináció, valahogy úgy kell érteni, mint például a nyelv esetében, hogy van a nagy nyelvvilág, amelyben külön-külön mozognak, beszélnek az egyes emberek, mindenki úgy ahogy tud, a maga módján. Ki jobban, tisztábban, gazdagabban, választékosabban, logikusabban, ki pedig szegényesen, zavarosan, logikátlanul, esetleg csunyán, durván. Ezzel a nyelv-hasonlattal csak az imagináció, mint olyan, és az imaginációval rendelkezõ egyes ember viszonyát szerettem volna megvilágítani. Hamvas is felhívja a figyelmet arra, hogy az imagináció mûveleti alapeleme a kép. De arra is kitér, hogy e kép nem csak merõ kép, hanem szó is, képesség is, szellemi mozgás éppen annyira, mint konkrét tenni tudás. Ha az imagináció az, ahol tudat, gondolat, érzés, akarat stb. találkozik, akkor itt találkozik a kép is, a szó is, a szellemi alap és a tett, a megismerés és az alkotás, az alakítás lehetõségének látása és maga a mûködésbe hozott átalakító mûvelet. Aki a mûveletet végzi, az nem más, mint maga az ember és akin a mûveletet végzi, az is saját maga, természetesen beleértve az embert körülvevõ világot is. Mert, mint ahogy az ember mindigis test, lélek és szellem egységében képzelhetõ el, ugyanúgy az embernek mindigis világa van, amelyet soha sem szabad merõ környezetnek tekinteni. Az embernek az imaginációval kell dolgoznia. Ez az az egyedüli mûveleti lehetõség, amellyel önmagát, sorsát, életét, valóságát átminõsítheti, átlényegítheti, problémáit megoldhatja. Amivel az imagináción dolgozik, az különbözik az imaginációtól. Az ember metafizikai kvalitásából ered az, hogy imaginációjával dolgozni tud, természetesen csak akkor ha erre tudatos erõfeszítéseket tesz. A metafizikai kvalitás nem egy újabb eszköz. Ez az ember igazi önazonosságához tartozik. Ez az, amely ha elég tiszta és ha nem téveszti össze magát az imagináció tartalmaival, akkor képes, hogy az imaginációt úgy rendezze, ahogyan azt rendezni kell. Itt kiemelten fontos, hogy nem a valóság manipulálásáról, vagy más emberek manipulálásáról van szó, hanem a létezés egységét biztosító egyetemes rend törvényszerûségeinek felismerésérõl és az ezek szerinti életrend kialakításáról. Ez a létezés egységét mindigis biztosító rend nem más, mint az igazi metafizikai nyelv és egyben az imagináció nyelvének valódi grammatikája. Mi ezt most csak kutatjuk. E nyelven csak töredékesen beszélünk. Annyit mondhatunk el, amennyire sikerült eljutnunk e kutatás során. Nem lehet az imaginációt hatékonyan rendezõ nyelvet egy ma létezõ idegen nyelv megtanulásának nehézségi fokához hasonlítani, mert bármilyen nehéz idegen nyelvrõl legyen szó, annak van stabil grammatikája, vannak könyvek és nyelvtanárok és nyelv-tanfolyamok, és aki nagyon meg akarja tanulni az illetõ nyelvet, megteheti. Az imaginációt is rendezni tudó egyetemes nyelvrõl csak annyit tudunk, hogy ez nem más mint az ige, a logosz, a kinyilatkoztatás szava. Amelyekhez mindigis értelmezéseket csatolunk hozzá, kommentárokat, azért, hogy a szóból valamennyit meg tudjunk érteni. Maga ez a logosz-azonos, egyetemes nyelv nincs úgy meg számunkra, mint a ma élõ nyelvek fogalmi és egyébb struktúrákkal telített lehetõsége, nyelvek, amelyek segítségével nap, mint nap igyekszünk eligazodni problémáinkban. Azonban, ezek a nyelvek is õrzik valamelyest az egyetemes nyelv szellemi erejét és például anyanyelvünknek, a magyar nyelvnek is megvan a kellõ metafizikai ereje ahhoz, hogy létfontosságú mûveletek irányítója lehessen. Csak arra kell vigyázni, többek között, hogy a nyelv ilyen fokán, mármint azon a fokán, ahol visszanyeri a metafizikai erejét, ott nem csak a fogalmi színvonalat meghatározó grammatikai, logikai, szemantikai és retorikai tényezõk a fontosak, hanem a beszélõ valóságlátását meghatározó tényezõk is. Ezért ki kell tisztítani ebbõl a nyelvbõl minden olyan manipulatív asszociációkra hajlamosító elemet, amelyeknek az ideológiai tendenciákra, a félelmekre, az érzelmekre, az indulatokra vonatkozó hatáscélzata van. Például, az õsmagyarság szellemi értékeit idézõ szöveg metafizikai színvonalában mit sem ér, ha rejtetten azt hozza elõ az emberbõl, mármint a magyar emberbõl, hogy õ több, mint más ember és ha valaki rákérdez, hogy miért is több, akkor már a kérdezõ iránt is erõss gyülöletet érzez, érzülete szerint legszívesebben ott helyben megölné. Példákat még lehetne sorolni. A lényeg egy. Az imagináció rendezésére lehetõséget nyújtó nyelvnek a megkülönböztetett metafizikai kvalitás színvonalán kell mozognia, és mentesnek kell lennie mindenféle zavaros, manipulatív, sötét képzeteket és fõleg indulatokat szító tartalomtól. Továbbá mentesnek kell lennie olyan tartalmaktól is, amely magam elõtt nem tisztázott vágyaimmal állnak kapcsolatban. Hogy az embernek vágyai vannak, azzal semmi baj nincs. Azonban az már baj, ha nem tisztázzuk, hogy mi is az amire vágyunk, miben áll az, ha megvalósul az illetõ vágy és miben, ha nem. Tisztázatlan vágyakkal hiába akarunk az imaginációnkra hatni úgy, hogy az megvalósítsa a vágyunk beteljesüléséhez szükséges feltételt és körülményt, mert lehet, hogy ez sikerülni fog, de esetleg kiderül az, hogy az illetõ vágy olyan további körülményeket hoz az életünkbe, hogy jobb lett volna, ha nem is teljesült volna. Ekkor jövünk rá, hogy a merõ vágyakozás közepette nagyon szûklátókörûek voltunk. Természetesen ez nem vonatkozik minden vágyra és nem arról van szó, hogy minden vágyat el kell fojtani, le kell rombolni. Még jó pár szempontot fel lehetne sorolni egy életünk átminõsítésében résztvevõ metafizikai mûveleti nyelv tulajdonságait illetõen, de most rá kell térnem az imagináció kép- és élményszerûségére is. Az elkövetkezõ tanulmányokban még szóba fognak kerülni nyelvvel kapcsolatos metafizikai megfontolások. Egy tanulmány keretében elég ennyi, ami az elõbbiekben elhangzott, illetve íródott. Most úgy is az a fõ mondanivaló, amit a cím is megvilágít, miszerint az imagináció nyelvi, képi és élményszerû vonatkozásai szorosan összefüggnek egymással. Arról már volt szó, hogy a kép az imagináció mûködésének centrális eleme, üzemanyaga. Arról is írtam, hogy ezt nem csak kimerevített képként kell érteni, bár nem jelenti ez azt, hogy egyszerû, kimerevített képnek, rajznak, szimbólumnak, figurának, reprezentációnak, ábrának ne lehetne erõss, az imaginációra ható ereje. Lehet, de ami az imaginációs értelemben vett kép, az elsõsorban olyan kép, amelynek erõss élményszerûsége van. Ezt az élményszerûséget nem úgy értem, hogy nézek valamit és akkor bizonyos élményeim vannak, hanem úgy, hogy egy bizonyos állapotban levés és a hozzá tartozó tapasztalatok, vagyis az összérzékelés szorosan összefonódik, tehát a képben az ember benne van és a kép áthatja, így ez az élményszerûség tulajdonképpen egy valóság-megélést jelent, egy konkrét benne-levést valamiben, valamilyen állapotban. Ez már az imagináció produktuma, akkor is, ha ezt valaki nem tudja. A kép kivetül, bevetül, visszavetül, minõsít, átminõsít, tárgyiból tapasztalatiba megy, szubjektívbõl objektívbe, vagyis mozog, mûködik, valóságot formál, áthatja az embert. Maga az ember az, akibõl ered, mert ember és imagináció annyira összetartozik, mint ember és lélegzet. A valóságot mindigis az imagináció teremti. Az a racionális felosztás, miszerint az egyik pólusban van az imagináció és a másikban a valóság, teljesen rossz. Vagyis ez úgy fogadható csak el, hogy az imagináció szót nem abban az értelemben használják, mint én. Õk inkább a fikciót ellenpontozzák egy tényi valóságtarománnyal, amely elfogadható, de csak így. A metafizikai értelemben vett imagináció, úgy ahogyan a tanulmány elején szó volt arról, hogy mi is ez, mindigis a valóság szövõje, de úgy a szövõje, hogy egyben a valóság szövetét is ez képezi. Mindezzel nem lennénk sokkal okosabbak, ha nem merítettük volna fel a speciális metafizikai kvalitás gondolatát, amely az embernek egy önazonosságbeli, lényegbeli képessége és ez abban áll, hogy az imaginációval megfelelõen tud operálni. Tettem a korábbiakban egy olyan kijelentést, hogy minden imagináció és hogy ezt megfelelõ mûveleti kontextusban kell érteni. Akkor azt kellene mondani, hogy ez a speciális metafizikai kvalitás is imagináció, vagy pedig nem helytálló az, hogy minden imagináció. Nem kell törõdnünk azzal, hogy így van-e vagy úgy. Lényeg, hogy ilyen kvalitás legyen, vagyishogy felébresszük és kifejlesszük magunkban és így tudatosan tudjuk kezelni azt, ami egyébként is meghatároz minket- az imaginációt. Az imagináció egy kikerülhetetlen metafizikai szükségszerûségként határoz meg minket, vagyis valóságunk minden mozzanatában meghatároz. Azt, amit Hamvas is ír, miszerint egyedül az imaginációnkban vagyunk szabadok, én kötelezõ módon az elõbbiekben említett metafizikai kvalitásunkra értem, arra, hogy képesekké kell tegyük magunkat arra, hogy az imaginációnkat megfelelõen tudjuk müködtetni. Mégegyszer, nem jelent sem elvi, sem gyakorlati problémát, hogy ez a kvalitás az imaginációba ágyazódik-e vagy sem, lényeg az, hogy ez a kvalitás, ez a minõség, ez a tudatosság, ez a képesség, vagyis képességeket rendezõ képesség minél tisztább legyen. Ebben a kvalitásban áll az ember metafizikai képessége, ereje, emberi lényege, tudása, tennitudása. Ez a lélek, a szellem érzékenysége az emberben. Ez a lehetõség, hogy magamat és a valóságot alakítani tudjam. Ez lényem lélegzete, de pontosabban a lélegzet rendezõje. A hétköznapi tudat és élet felöl nézve az az egyedüli gondolat a kapu ehhez a magasabb fokú tudatossághoz, amely gondolat egyáltalán felteszi annak lehetõségét, hogy az ember több, mint társadalomba szervezõdõ racionális állat. Akármilyen szürke, közönséges életet él az ember, ez az egyszerû gondolat, mint kapu, mindigis ott van, mint lehetõség, hogy az ember elindulhasson igazi kvalitásának felébresztése és kifejlesztése útján. Ez az egyszerû gondolat mindenki számára ott van. Fontos kapu, pedig csak egyszerû gondolat. A bekezdésben szerepelt egy olyan szófordulat, amely a magam és a valóság alakítására vonatkozik. A figyelmes és az ilyen jellegû kérdésekben valamelyest tájékozott olvasó azt vethetné szememre, hogy egy ilyen szándékú metafizikai tanulmány ellenére, annak majdnem a végefelé, ugyanabba a tévedésbe esek, amelyet már mindenki unottan hallgat, márminthogy beszélek magamról, aztán a valóságról, teszek egy olyan állítást, amely e két fogalom konjunkciójára vonatkozik. Az ember hallgatja, olvassa, aztán ásít. Unalmas, nem? Joggal ásít és joggal tartja unalmasnak. De, kérem fogadják el, hogy így jártam el. A magam és a valóság viszonya egy olyan problémát tartalmaz, amit logikailag nem tudtunk megoldani, mert a logika mai állása szerint csak ellentmondás mutatható ki e probléma kapcsán. S a problémát fokozza az, hogy nem csak logikai probléma. A magam és a valóság viszonya egy azonosság és nem-azonosság sajátos relációjában fejezhetõ ki, talán, de jelenleg nem tudok megoldást. Azt sem mondhatom, hogy azonos vagyok a valóssággal és azt sem, hogy nem vagyok azonos. Van itt egy sajátos metafizikai reláció, vagy lehet nem is reláció, hanem egyéb, de remélem, hogy még jó sokáig foglakozhatok metafizikával és ha többévi kutatómunka eredményeképpen megtalálom e probléma korrekt megoldását, nagyon elégedett leszek magammal. Mindezt csak azért írom így, mert egyes spirituális tanok olyan magabiztosan állítják, hogy a valóság te magad vagy, hogy az már bosszantó, de legalábbis gyanút ébreszt az emberben. A valóságát tényleg maga kovácsolja össze az ember, az imaginációjával. Benne vagyok most egy állapotban, amelyet látok, tapasztalok. Ez is az imagináció teremtménye. De itt nem áll meg a haladvány, mert tovább ötvözõdnek az imaginációban a gondolatok, érzelmek, képek, élmények, emlékek, szavak, képzetek és újabb és újabb állapotokat élek meg. Gondolok valakire, akit rég nem láttam már. Másnap összefutok vele az úton. Vagy elõfordul, hogy valami váratlan történik, de ahogyan gondolkozok az ûgyön, lassan-lassan felmerülnek azok a múltbeli ténykedéseim amelyek összefüggésben állnak azzal, ami történt, vagyis amivel rászolgáltam arra, hogy éppen így történjen. A fontos az, hogy lassan, önállóan, de kitartó tudatossággal ráébredjünk arra, hogy az imagináció teremti a valóságot és arra is, hogy hogyan teremti. Az imagináció fogja továbbra is a valóságot teremteni, de ha erõsítjük magunkban azt a metafizikai kvalitást, amellyel éppen azt tudjuk világosan látni, hogy hogyan mûködik az imagináció és milyen átalakító, rendezõ, tisztító beavatkozásokat kell tennünk, akkor megavlósítható lesz, hogy arra felé haladjunk, amerre igazán szeretnénk. Egyszerû szavakkal a szeretet, a szabadság, az értelem, a harmónia, a mérték, az egység felé. Egy további tanulmányban szó lesz arról is, hogy milyen, az imagináció szempontjából hatékony, vizionárius forgatókönyveket hordoz az ember magában, esetleg anélkül, hogy ezt tudná s éppen ezért járnia kell zavaros állapotainak ördögi köreit.


Alapvetõ szellem, a kereszténység.

Dénes Albert

Természetesen meg kell érteni a kereszt szimbólumát is, de a döntõ magának a kereszténységnek a megértése és megvalósítása. A kereszténység a létezés alapvetõ szelleme. Szellem, mint törvény, szellem, mint követelés, szellem, mint lehetõség, szellem, mint a valóság összetartó ereje, szellem, mint feladat. Mélyen egységlogikai vonatkozásai vannak, abban az értelemben, hogy a kereszténység csakis egységlogikával érthetõ. Így a kereszténység egyszersmind a legmagasabb fokú szabadság lehetõségének is megalapozó szelleme. Ma már nem lehet kereszténységen kívül gondolkozni. Ami ugyanazt jelenti, hogy nem lehet egységlogikán kívül gondolkozni. Mindez azt jelentené, hogy mindenki így is él, így is gondolkozik? Távolról sem. Vagy azt jelenti, hogy a kereszténység kikerülhetetlen kényszer? Ezt sem jelenti. Szokták mondani, hogy a kereszténység lehetõség. Valahogy így is kell érteni, persze a lehetõség metafizikai fogalmának alaposabb tisztázása mellett. Azt is tudni kell, hogy a kereszténység nem történeti produktum. Nem zárja ki a történetet, de nem szabad csak merõben történeti korszak-jelleget adni neki, mert komoly azaz komolytalan félreértések keletkeznek. A kereszténység ötvözi a hagyományt, a történetet, a racionalitást, a szellemet, nem zár ki semmit, hanem mindent az értelem átvilágításába helyez, megért, megismer és a megfelelõ helyre tesz. A kereszténységnek az egyik lényegi vonása, amint ez már a kereszt szimbolikájából is látható, miszerint két fontos létezési megnyilatkozás találkozik, mármint a vízszintes és a függõleges, egy pontban metszik egymást, jelezvén azt, hogy többrõl van itt szó, mint két vonal merõ reprezentációjáról. Középpont keletkezik, centrum, világossá válik, hogy nem csak hogy van valami köze a két vonalnak egymáshoz, hanem elszakíthatatlanul egymáshoz tartoznak. Maga a kereszt így egy metafizikai szimbolikus alakzat, egy kép, létezési alapképlet. Nem csak annyit mond el, hogy ami fent van, megfelel annak, ami lent van és fordítva, hanem azt is, hogy az egész itt van. A létezés egésze itt van. Amit a hagyomány mond, mármint a metafizikai szellemi hagyomány, az a vertikalitás mentén mozog, vagyis túlsúlyban inkább ezt a létmozgást követi, az egységlogika pedig integrálisan hozzá tudja rendelni ehhez azt, ami a vízszintes, horizontális létmozgás szerint nyilvánul meg. Ez így együtt egyben a kereszténység szellemének is nevezhetõ. A kereszt összeköti az evilágot a metafizikai világgal, az egyetemes létezéssel. De nem úgy köti össze, hogy csupán konexumokhoz hasonlatos összekötõ kapcsok rögzítik egyik létmozgást a másikhoz, hanem úgy, hogy ebbõl az összekötöttségbõl egyetemes egész keletkezik, egy mindent megalapozó lét- és létezésértelem. Röviden így lehet kifejeteni a kereszténységet, a keresztet, az egységlogikát. Most vizsgáljuk meg azt is, hogy a személyes életben ennek milyen jelentõsége van. Ha a kereszt metafizikai képletébõl indulunk ki, akkor azt lehet mondani, hogy az egyes ember, a személy ennek a képletnek a segítségével az életét össze tudja kapcsolni az egyetemes létezés egyetemességével, az egyetemes erõkkel. Vagyis az egyes emberbõl valamilyen, fogalmi szavakkal elég nehezen körülírható aritmológiai átlényegülés folytán hármas ember keletkezik, természetesen a számok metafizikai értelmében véve. Nem atomizált egyénként kell hányódnia továbbá ellényegtelenedett hétköznapi élete során, hanem a személy, a közösség és az egyetemes létezés együttlétezésébe lépik be. Ezt jelenti a hármas. Trinitárius transzubsztanciáció, átminõsülés. A képlet mindezt a megvalósíthatóság körébe vonja. Mindez valóság, sõt az egyedüli valóságos valóság és érdekes módon mégicsak egy lehetõségként van jelen számunkra. A kereszténység, mint a létezés egyetemes alapszellemét jelentõ létmód nem erõszak. Aki ennek szellemében akar élni, ugyanezt az erõszakmentes magatartást kell felvennie. Ez az a pont, ahol vaskos félreértések keletkeznek. Helyesebben csak az egyik félreértési pont, mert gyakran sok-sok ilyen pont összeadódásaképpen félre van értve az egész kereszténység, ilyen félreértett formában van közvetítve s egyáltalán nem csoda, ha így nem is szólít meg senkit igazán. Az erõszakmentesség nem a jól-rosszul megkonstruált tolerancia fogalmából vezethetõ le, sem pedig a hagyomány ahimszának nevezett nem-ártásából, akinek elszánt követõje esetleg másokkal sepereti vagy sepertetné a hangyákat félre útjából, nehogy szándéka ellenére halálosan ártson szegény rovaroknak, amint rájuk lépik. A toleranciát, amely nem mindig, de nagyon gyakran mások hülyeségének, gátlástalanságának összeszorított fogakkal való eltûrését jelenti, nemrégiben egy filozófus is fejtegette, egészen kritikusan, egészen leleplezõen, és szerintem, egészen jól. Õ is rámtutatott arra, hogy egy erõltetett magatartás-elvárásról van szó és paradox módon sok esetben arra szeretne rákötelezni embereket, hogy mások intoleranciájával szemben toleránsak legyenek. Abszurdum, logikátlanság. Az erõszakmentesség mást jelent. Az erõszakmentesség sokkal egyetemesebb értelemben értendõ itt, a kereszténységnél. Az erõszakmentesség azt jelenti, hogy a közösségben nem lehet erõltetni olyan életprogramokat, rendeszereket és mások számára kötelezõnek tartani, amit önkényesen vagy bizonyos izolált érdekektõl fûtötten találtunk ki. A kereszténység nem stratégia, nem üzletpolitika, hanem az emberi létezés egyetemes bázisa. A személy, a személyek legbensõbb szellemi-lelki dimenziójában érlelõdik a kereszténység alapállása, magatartása, de nem úgy, mint egy spontán folyamat. Rá kell ébredni erre a lehetõségre, amely tulajdonképpen az egyedüli reális lehetõség és erõfeszítéseket kell hozni, hogy az egyetemességnek arra a fokára emelkedjünk, amit a kereszténység jelent. A kereszténység nincs ellentétben sem a metafizikai szellemi hagyományokkal, sem a történetiséggel. Sõt, nagyon sok a közös elem a hagyományokéval, vagyis az õsi szellemi metafizikai hagyománnyal. Ami az éberséget, az egyetemes morált, az isteni mivoltunkat illeti, tökéletesen megegyezik a hagyomány legtisztább tudásával. A kereszténység azonban meghaladja univerzalitásában a hagyományt. Ebbe most nem megyek bele, nem e tanulmány célja, hogy alátámasszam ezt az állítást. Röviden csak annyit, hogy a hagyomány aritmológiája és a kereszténység aritmológiája eltér, ez pedig jelzi a kettõ közötti lényegi különbséget és azt is tudjuk, hogy az egységlogika, amely a kereszténységnek felel meg, integrálja a hagyomány aritmológiáját, látásmódját, gondolkodását. Amennyibe integrálta, márpedig így van, akkor ebbõl egyértelmûen következik, hogy magasabb színvonalon van. Csak az tud integrálni valamit, amely magasabb színvonalon van annál, amit integrál. De a kereszténység nem zárja ki a történetiségre jellemzõ, merõ orizontalitásban, racionális viszonylatokban kimerülõ szellemet sem, amelyben javarészt a mai világ, a mai emberiség mozog, él, hanem azt is integrálja. Az egységlogika ezért is trinitárius, többek között. Mit jelent ez a mindennapjait élõ ember életében, személyére vonatkoztatva? Azt, hogy életfeladataink, a család, a párkapcsolat, a házasság nem valami szociografikus viszonylatokban kimerülõ életterületek, hanem egyetemes karakterük van, mint ahogy ez az asztrológiában világosan látszik. Vége annak az áldatlan paradigmának, hogy az ember kicsi, töpörödött lény, egy szocio-kulturális determináció merõ függvényeként mozoghat csak, nem tudhat semmit s ha égetõ problémája akad valamiben, amely egyenesen személye mélyére hat, akkor választ csak az adott problémakörben kompetens szaktekintélytõl kaphat. Ez a mondat nem intéz senki és semmi ellen támadást és nem arról van szó, hogy az ember hirtelen olyan mindentudó lett, hogy már nincs is szüksége senkire semmilyen problémáját tekintve. A dolog marad a régiben, nyilván, hogy valamivel kapcsolatban, amiben tájékozatlan vagyok, a továbbiakban is olyan körökben érdeklõdök, ahol értenek az illetõ problémához, mert éppen ezzel folglalkoznak. Viszonybeli változásról van szó. Megváltozóban van a személy és tudás viszonya, a tudást birtokló és a tudást nem birtokló ember viszonya, más kezd lenni magának a tudásnak az értéke, a szerepe. Mindez persze nem mindenhol tapasztalható, csak annyit lehet mondani, hogy erõssödõben vagy egy ilyen tendencia. Ma már sok tudós ki meri mondani, hogy az emberi tudat, az emberi gondolkodás erõsen hat a valóság alakulására, és nem csupán csak egy tudomásulvevõ tudattal rendelkezünk, amely csak reagálni képes bizonyos ingerekre. Belülrõl, a személyben érlelõdik a kereszténység megvalósítására való lehetõség. De ez csak akkor, ha az illetõ személy érleli. A kereszténység nem egy akaratlanul, véletlenszerûen bekövetkezõ állapot vagy folyamat. Tudatosság, nyitottság, szabad elhatározás kérdése. Tájékozódnom kell és az elsõ lépéseknél be kell látnom, mennyire szûk voltam gondolkodásban, szemléletben, tudásban, látásban. Azt is be kell látnom, hogy amit addig magatartásnak neveztem, azt tisztáznom kell magamban, újra kell értelmeznem, gondolnom az egészet. Azt is be kell látnom, hogy amit eddig tennitudásnak hittem, lendületnek, a cselevések helyénvaló rendjének és intenzitásának, az is korrekcióra, újrahangolásra szorul. Mindez nem egy alkalmazkodás. Ha az lenne, akkor az embernek szûkítenie kellene kényszerszerûen önmagát valamilyen tekintetben, de itt pontosan arról van szó, hogy tágabbá és mélyebbé, intenzívebbé és mértékletesebbé, erõsebbé és tapintatosabbá, oldottabbá és komolyabbá, többettudóvá és korrektebbé kell váljak. Ezek a sorok csak azt voltak hivatottak érzékeltetni, hogy a személyes életben hogyan jön számításba a kereszténység, mint feladat. A kereszténység a létezés univerzális bázisa, de az emberiségben a fõ hangsúly a személyre tevõdik, mármint nem a közösség felõl alakul a kereszténység az egyes személy felé, hanem a személyek felõl valósul meg az a közösség-képzés, amelyet keresztény közösségnek, egyháznak lehet nevezni. A kereszténység az ember által felveendõ magatartás, alapállás, de az a logika, ami a kereszténységnek megfelel, a egész létezés bázisát képezi. Erre jönnek rá lassan-lassan, természetesen a maguk megközelítési módján, a valóságot kutató tudósok is. Ez az egységlogika. Lehet olyan metafizikai irányt követni, amely a legfontosabb szavak mentén fejti ki azt, ami mindenkire érvényes. Ezek nemcsak szavak, hanem egyben léterõk is, a valóságot megalapozó lét-tények. Ilyen a szeretet, az értelem, a szabadság, a tudat, a felelõsség. De ez nem szakadhat el attól az iránytól, amely ezeket az egyetemes összetevõket a személyes varietás körében képes tárgyalni, értelmezni. Ilyent az asztrológiával lehet, a személyes, születési horoszkóp értelemezésével. Ha nem is a következõ, de egy közelebbi tanulmányban arról lesz majd szó, hogy miért fogadható el az asztrológia a keresztény alapállás megvalósításának szolgálatában álló hiteles, igaz tudásnak.