VISSZA




Bemutatkozás



A festészet mellett köteleztem el magam.
Szerintem azonban a festészet már nem egy olyan egymagában létezõ foglalkozás, amelyre fel lehet akasztani a címkét, amely megjelölné határait körbe-kereken. Összetett tevékenység, ahol a gondolkodás, a szellemi beállítódás, egyéb mûvészeti kifejezésmódok, a személyes és közösségi élet tartalmai mind hangot kapnak, messze meghaladva azt a követelményt, mint amikor csak arról van szó, hogy le kell festeni egy elõttünk levõ tárgyat.
Úgy látom, hosszú útba fogtam, de úgy, hogy a hosszú út még sehol sincs, hanem mindig elõbb és elõbb lépve kell létrehoznom magát az utat, valamint azt is, ami az út során megvalósul.
Nagyjából realista vagyok, azonban, hogy ezt miért gondolom így, arról röviden számot kell most adjak, ugyanis képeimbõl inkább arra lehet következtetni, mintha a körülvevõ valóságra nem is figyelnék.
A valóságnak egy olyan tartományát igyekszem feltárni és megfoghatóvá, vagy legalábbis érzékelhetõvé tenni, amely az ember tudatának, érzéseinek, irányulásainak világát képezi, mert szerintem minden további errõl a helyrõl indul ki. A minket körülvevõ valóság, valamint az, hogy minket nem csak merõben körülvesz ez a valóság, hanem belénk hatol, áthat minket, olyan mélyebb értelemben vett tény, amely nagyon fontos számunkra. A szék, a virág, a ház, az utca, az arc, az ég, és még sorolhatnám, mind olyan tényezõi a valóságnak, amelyek a puszta pragmatikai szempontokat messze meghaladó fontossággal bírnak. Ha kinézek egy szép nyári reggelen a tájba, a színek, a formák olyan összképe érinthet meg, amely áthatja egész lényemet. Egy olyan szellemi kvalitást tapasztalhatok meg, egy olyan átélést, élményt, amely többé, gazdagabbá tesz, mint amilyen addig voltam.
Pedig a tájat alkotó elemek, a fák, a rét, az égbolt mindig olyanok maradnak tárgyi meghatározottságukban nézve, mint amilyenek voltak. A fa nem lesz még inkább fa, vagy nem lesz egy olyan fantasztikus fa, amilyet még senki sem látott, csak én. A fa olyan marad, hogy bárki megfigyelõ számára ugyanaz az objekumként fog állni. Azonban tudattal megáldott lények vagyunk. Lehetnek fák, arcok, virágok, ég, és még hosszan sorolhatnám, mert ha nekünk elszürkül, bezáródik, görcsbe szorul a tudatunk, akkor már nem érdekel semmi az egészbõl, hanem csak szorongunk, aggódunk, félünk. Rettegésbe burkolózunk, gyanakszunk, bizonytalanság, monománia gyötör. Nem érdekel ilyenkor már a mosoly, a derû, mert elhatalmasodnak rajunk tudatunk görcsei. Pedig fontos lenne, hogy lássuk az arcokat, a szép tájat, lámpánk árnyékát a falon, amint egy fáradtságos, de eredményes s így mégis örömteli nap után elnyúlunk egy kicsit az ágyon. Nagyon fontos lenne, mert nem véletlenül és nem értelmetlenül éljük meg ezt a valóságot. Minél több arculatát tudatosítani kellene e valóságnak, észre kéne venni, világossá, tudatossá tenni. Igen ám, de ha hiányzik a tudatunknak ez a mozgása, akkor baj van, akkor bezárkózunk és az elõbb említett állapotokba sodródunk.
Az elõbb leírtak kapcsán gondolom úgy tehát, hogy a legfontosabb feladat az alapvetõ tudati beállítódás szintjén munkálkodni. Ezt pedig azért, hogy élõvé, mozgékonnyá, rugalmassá tegye a tudati áramlást, a tudati tevékenységet, mert minden továbbit ezt határoz meg. Ez határozza meg, hogy hogyan fogunk a valósághoz, magunkhoz és embertársainkhoz viszonyulni. A realitásnak ez egy nagyon lényeges tartománya. Nem tudatra és tapasztalatra osztható fel a valóság. Ez a felosztás helytelen. Az elsõ, legalapvetõbb tapasztalat maga a tudat. Ha egy nagyon ingerszegény környezetben vagyunk, ott is van tudatunk és hogy ha alszunk, annak ellenére, hogy az alvás pszichofizikai vonásaira nem jellemzõek az ébrenléti tudati tevékenységek, amint felébredünk, az elsõ közvetlen tapasztalatunk a tudat lesz. Ezzel az alapvetõ tapasztalattal, de helyesebben mondva szellemi irányultsággal indulunk el a világban, hogy további fontos tapasztalatokat szerezzünk. Nem mindegy, hogy milyen ez a tudat. Irányultságunk lehet olyan, hogy látjuk egy arc finom rezdüléseit, tárgyak, helyzetek nagyon szubtilis, de valós és fontos összefüggéseit és lehet olyan is, hogy egész nap nem látunk semmi mást, mint egy kényszerû, fárasztó valóságot, amelyben napról napra fogy a lelki erõnk. Vagy éppen napról napra vadabbak leszünk, és csak az érdekel, hogy újra és újra rávessük magunkat arra, amit fõ értéknek látunk, amely elvakít és elsüketít. Nem halljuk már a másik ember hangját, csupán annyiban, ha netán tartalmaz az általunk értéknek tartott dologra vonatkozó információkat. Nem látjuk már a fát sem, de nem az erdõtõl, hanem az erõszakosan fenntartott értékítéletünk miatt.
Gondolom, most már sikerült körvonalaznom, hogy miért tartom magamat realistának. Realizmusom szerint nem az számít, hogy egy váza, vagy egy fa, vagy egy arc a festményen tényleg azt benyomást kelti-e, mint akkor, ha a soroltakat a tárgyi tapasztalat szintjén nézzük. Fontos az, hogy arcokat, vázákat, fákat, és még annyi minden mást lássunk, de alapvetõen fontos az, hogy egyáltalán meglássuk és az is, hogy hogyan látjuk. A tudatunk minõsége, mozgása, irányulása dönti el, hogy mit látunk meg, hogy amit meglátunk, azt hogyan fogjuk látni és azt is, hogy a látottakhoz hogyan fogunk viszonyulni. Ezen a szinten, beleértve magamat is, a mai emberiség eléggé járatlan, esetlen mozdulatokat tesz és nem igazán tud túllépni a bevésõdött mintákon, de inkább a bevésõdött minta-törmelékeken. Pedig egy fontos, minden továbbit meghatározó forráshelyrõl van szó. Érdemes tehát kutatni azt, hogy a színek, a vonalak, a foltok, a képi kompozíció sajátosságai hogyan tudnak az emberi tudat számára lehetõségeket teremteni, hogy új szellemi tapasztalatok által az egész ember fejlõdését, létét, emberi kvalitásainak tisztaságát szolgálja. Természetesen, ez nem csupán a festészet feladata, hanem univerzális feladat. A festészet azonban sokat tehet ezen feladatért. Nemcsak a szellemi élet, hanem az egész emberi létmozgások egyik legfontosabb mozgatója mindig is a kép volt s a festészet az, amely a kép vizuális hozzáférhetõségével foglalkozik.
Azt gondolom, hogy lassanként már túlléptem azon a kereteken, amely egy ilyen bemutatkozás alakját és tartalmát szabja meg. Azonban fontosnak tartottam leírni ezeket, mert nézetem szerint, nem annyira az a fontos, hogy melyik évben mi történt velem, hanem az, hogy az évek során milyen állásfoglalást sikerült kialakítanom, jelen esetben a festészettel kapcsolatosan.

1972.november.12.-én születtem Csíkszeredában. Ebben a városban nõttem fel.
A középiskola elvégzése után Székelyudvarhelyen jártam egészségügyi asszisztensképzõ iskolába, ezt követõen pedig a csíkszeredai Megyei Kórháznál helyezkedtem el. Dolgoztam ortopédián, ahonnan a radiológia osztályra mentem át. Jelenleg is a radiológián dolgozom.
E nyers életrajzi adatoknál a jelen írás szempontjából sokkal fontosabb az a rövidebb idõszak, úgy nyolc évvel ezelõtt, amikoris elhatároztam, hogy festeni fogok. Gyermekkoromban, illetve diákként mindig volt rezonanciám hol az írás, hol a festészet irányába, de tudatos elhatározással nem köteleztem el magam egyik mellett sem. A fordulatot az említett idõszak jelentette. Beiratkoztam a csíkszeredai Mûvészeti Népiskolába, festészetre. Tanárom, Jánosi Antal még mai napig is ad fontos információkat, nem is annyira technikai problémákban, mint inkább a képi fogalmazás lényegét érintõ kérdésekben.
Családos vagyok, három gyermekem van, két fiam és egy lányom. Feleségem, Mária az asztrológiában, valamint az ezek hátterében meghúzódó szellemi tudományok terén szerzett igen nagy jártasságot és így, mint asztrológus segít embereknek, olyan problémákban, ahol már mindenféle más értelmezés és okfejtés csodöt mondott.
Magamrol